Szamóca és Kefír: "Mi nem slágereket próbálunk gyártani"

A Valentin-napi V-Tech-fellépés kétségkívül az idei év egyik legnagyobb bulija volt városkánk ifjúsági életében: Szamócát és Kefírt több mint ezren várták a Siculus Ifjúsági Házban összezsúfolódva. Fellépésük előtt jó három órával sikerült elérnem a két fiatalembert (köszönet érte DJ Golyónak), akik az ifiház még üres nagytermében készségesen álltak pózt fényképezőgépem előtt és közben beszéltek.

A fekete bőrdzsekiben és pólóban levő Szamóca mobiltelefonjával babrál, rágyújt, miközben leülünk. Társa, a nála majd másfél évvel fiatalabb Kefíren elegáns, világosbarna dzseki van. Beszédükből kiderül, hogy életük nagyon sokadik interjúját adják.

– A történet úgy kezdődött, hogy Szamóca szintetizátort nyert, valamikor 1993-ban...

Szamóca: – Gyakorlatilag már azelőtt elkezdődött, 1993-ban találkoztunk először, és azonnal alapítottunk egy zenekart (T-Boyz – szerk. megj.). Ez egy rockzenekar volt, ugye mindenki próbálkozik... Abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy nyertem 93 karácsonyára egy szintetizátort és ez abban segített minket, hogy térjünk rá azonnal az elektronikus zenére. A rockzenekarban tevékenykedő barátaink annyira nem voltak lelkesek, mint mi, és éppen ezért ketten kitartottunk. Ez '98-ban hozta meg a gyümölcsét: végre lett egy lemezszerződésünk, bár addig sem pihentünk, minden energiánkat dalokra fordítottuk.

– Neked mi jut eszedbe a V-Tech első éveiről?

Kefír: – Hát... rettenetesen szép idők voltak!

– A mostaniak nem szépek?

K.: – De, csak most már picit megszokottá vált néhány dolog. Akkor nagyon új volt minden és ez fantasztikusan tetszett. Elsősorban az, hogy mind a ketten felköltöztünk Pestre, tizennyolc éves voltam én, Szamóca tizenkilenc. Hamar elkerültünk a szülőktől, tizennyolc éves korában az ember nagyon örül annak, ha nem mondják folyton, hogy mit csináljon, és megteheti azt, hogy egyedül él és ellátja magát – ez nagyon jó dolog volt. Szerintem abban az egy-két évben nőttünk fel.

– A V-Tech ebben a nagy konkurenciában mivel tudott fennmaradni? Mivel voltatok jobbak, vagy ugyanolyanok, mint a többi pályatársatok?

Sz.: – Dalokban gondolkodtunk, nem pedig zenei ízlésben – természetesen zene is kell hozzá. De már a legelején minden egyes maxinkon nagyon sok verzióban szerepeltek a dalok, és nem feltétlenül azzal oldottunk meg egy remixet, hogy toltunk alá egy lábdobot és akkor mostmár táncolható is... Persze erre is gondoltunk, de mindegyik dalunknak van például unplugged-verziója is, bármelyik előadható egy hatalmas nagy rockzenekarral is, és tervezzük is, hogy ez majd előbb-utóbb színpadra kerül. Ez egy kitűzött cél, amit előbb-utóbb meg is fogunk valósítani. Ígérjük, még az idén.

K.: – Annyit akarok én még hozzáfűzni, hogy mi nem ülünk le dalt írni egyik pillanatról a másikra, hogy most kell csinálni egy ilyen slágert, és akkor az sláger lesz, hanem egész egyszerűen életszakaszokban jönnek ránk bizonyos érzések, azt kiírjuk magunkból. És akkor ebből összeáll egy lemez, amiből majd mások választják ki, hogy melyikből lesz "sláger". Mi nem slágereket próbálunk gyártani, hanem elsősorban nekünk kell tetsszen, aztán megmutatjuk a többieknek is, valahogy így születik a dal. Máshol ez nem így van, legalábbis én úgy tudom.

– Egyébként milyen hangszereken tudtok játszani?

K.: – Zongorán és gitáron. Persze szintetizátoron is.

Sz.: – Én szintetizátoron.

– Amikor még nem volt meg a V-Tech, mi volt az első "löket", amitől színpadra kívánkoztatok?

Sz.: – Ami ilyen szinten indított, az a Bonanza Banzáj volt. Én emlékszem, amikor '93 karácsonyán adták a koncertjüket – ha nem is az utolsó, de az utolsók között volt, és néztük Kefírnél a tévében, s meg voltunk döbbenve, hogy ez hűha..! Arról álmodtunk, hogy majd egyszer mi is ott leszünk a füstben, a fények között, ahol szintizünk majd, és tök jó lesz, mert ott lesz egy csomó ember... Ez is motivált az elején.

– Hová szeretnétek jutni ezen a pályán?

K.: – Mi soha nem tervezzük be a platinalemezt, díjakat, ilyesmi, egyáltalán nem. Az a lényeg, hogy a lemezt jól megcsináljuk, tetsszen az embereknek, tetsszen nekünk is, és hogyha nem veszi meg senki, mi már akkor is boldogok vagyunk, mert a cél az, hogy meglegyen a nagylemez, és jó legyen. Nem az, hogy elérjünk valamit vele. Amit elérünk vele, amit kapunk, az mind csak ajándék, és ajándékként is tudjuk kezelni a dolgot.

Sz.: – A legnagyobb ajándék tud lenni a dologban, amikor odajön valaki, és azt mondja, hogy "Jujj, az a dal így, az a dal úgy, hogy mennyire szeretem!" Ez a legeslegnagyobb öröm az egészben, amikor az ember rádöbben, hogy... Hogy írtam valamit, aminek valaki örül. És amíg ennek sokan is örülnek, ez hatalmas.

Varga József (Szamóca)

Született: 1978. június 10; foglalkozás: műsorvezető, "előadóművész"; családi állapota: nőtlen; hobbija: zene; kedvenc szín: fekete, sötétzöld; étel: franciasaláta, fasírt; ital: tiszta víz; autómárka: Honda Prelude; tévéműsor: South Park; író: Leslie L. Lawrence, Szabó Lőrinc; könyv: Halálraítélt szakasz; film: Esőember, plusz Nicolas Cage összes; színész: Nicolas Cage (nyilván...); sportág: pihenés; sportoló: Kovács Ágnes; zene (V-Tech-en kívül): "mindenevő", de Toto, Depeche Mode, Rammstein, ami belefér.